Szénási Miklós a Dehir.hu főszerkesztője és a Derék utca
Világéletemben itt éltem, ebben a városban. Ez önmagában semmit nem jelent, nem érdem, nem jár érte csillag, kereszt, oklevél, semmi. Csak tény. Itt vagyok otthon. A Mező utcán gyerekeskedtem, egy kicsike házban, és bár mai fejjel visszagondolva, nem volt az udvar sem túl nagy, nekem egy (vagy akár több) egész világ elfért benne. Az utca végén domb volt, az alján legelő terült el, fűzfák öble és tüskés sövény, azon túl pedig gabonaföldek. Mára ott kertes házas lakótelep épült, a Veres Péter nevét viselő környék. Én még emlékszem arra, amikor nagy dömperek gurultak végig a mi kis utcánkon, s vitték a törmeléket, hogy feltöltsék azt a tavaszi áradások után olykor nekem térdig érő vízben ázó területet, ahol aztán telkeket, utcákat alakítottak ki…
Onnan, arról a vidékről a Csapó utcára kerültünk. Tízemeletes szalagház, postaládák, lift, szemétleöntő. A házmester mindig lezárta a felvonót, amikor valaki költözött, nehogy tönkremenjen, lehetett a bútorokat cipelni gyalog. A házak aljában könyvesbolt is volt, nemcsak hentes, cukrászda, meg pékség. Mindig megálltam, néztem a kirakatot, van-e indiános vagy történelmi regény, amire érdemes vágyakozni. Aztán a Vénkert következett, később laktam a Hadházin, a Kishegyesi úton, a Vargakert utcán is.
Ha a kedvenc utcámról kérdezel, mégsem ezekről fogok beszélni. S nem is a sokszor becsatangolt lakótelepi meg kertes házas részekről, vagy a belvárosról, amit szintén keresztül-kasul becsavarogtam nappal is, éjjel is. Hanem a néhány éven át az orosz növénynemesítő, Micsurin emlékét őrző utcáról, ami manapság Derék néven fut. Ide foglak elkalauzolni.
Az én tapasztalatom az, hogy ezen a környéken szinte minden van, ami az élethez kell. Iskolák, üzletek, rendelők, gyógyszertárak, sörözők és kispiac, játszóterek és fákkal teli parkok. A levegő is egészen jó, mivel Debrecenben az uralkodó szélirány (azt mondják) a nyugati, ami itt érkezik, s kifújja a rossz levegőt innen. (Meg olykor behozza a trágyával teleszórt földekről az orrfacsaró ájert… De ha azt itt érzik a népek, akkor a Piac utcán is, legyen nyugodt mindenki…)
A Derék utca olyan, mint egy folyó, elválasztja egymástól a Völgyet és a Kertet. Ha a Vincellér felől érkezel, akkor csendesebb képet mutat, ha a Kishegyes út felől, akkor visszafogottan sugárutas hangulatot áraszt. Széles, meg zsúfolt, de mégsem vészesen. Balra a nagy tízemeletesekkel teli lakótelep, sok zölddel, a házak előtt virágokkal. Jobbra új építésű smart home, aztán a Lidl, a jégcsarnok. Nekünk ilyenünk is van. Szeretek néha itt sétálni haza. Ha nem zuhog az eső, akkor akár mínusz húsz fok is lehet, az éjszaka varázslatos. (Legyünk őszinték: az szinte mindig az.) Leginkább persze nyáron jó hazafelé baktatni. Át az úton, ahol alig-alig jár már hajnalban valaki, levágni a kanyarokból. Érezni a virágok, a levegő nyugalmas illatát.
Mondják, ha a Völgy felé tartasz, és nem éjszaka érkezel haza, jó megélni azt, hogy amint letérsz a te patkód felé, ott már szinte csak ismerősökkel akadsz össze. Helló, szia, csókolom. Kinek mi jár ki. Tavaly télen ment el Karcsi bácsi, elköszönt örökre, ő már nem ül ott a lépcsőház előtti padon, nem szívja a pipáját, s int oda mindenkinek. Amikor leesett a hó, bement a tárolóba, előkapott egy hólapátot, s nekiállt eltakarítani. Nem várt senkire. Sokan szerették, tisztelték, hiányozni fog. Régi igazság, hogy minden környéket az ott élők tesznek valamilyenné. Lakhatsz bárhol, lehet bármekkora autód, garázsod, kerítésed, a szomszédod bearanyozhatja vagy pokollá teheti a napjaidat. Mi szerencsések vagyunk, figyelünk és számíthatunk egymásra. S ez fontos.
Ha erre kószálsz, és keresztülbaktatsz a parkolón, kiérsz a réthez. Aki nem ismerős a környéken, s erre téved, könnyen hiheti azt, hogy a négyemeletes házak tövében futó kis csatorna a Tócó, de nem az, a patakhoz át kell sétálni a réten. A patak gyakran szeméttől fuldoklik, amitől az ember szíve elszorul. De néha szép is tud lenni, ha halljuk a békák énekét, s időről időre látjuk a környékén lobogó pipacsmezőket.
Akik ott élnek, a sátortetős panelekkel teli lakótelepen, nyilván szeretik a szabadságnak e széles és tág terét, ahol annyira gyönyörűek a naplementék, ahol jó a kutyát futtatni, sportcipőt húzni és kocogni, koronavírus-járvány idején nagy sétákat tenni. A többség, akikkel beszéltem, szeret itt élni. Emberléptékű, mondják. Jó minőségű épületek, teszik hozzá páran, ez volt a házgyár csúcsteljesítménye. Valóban, bólogathatok én is, mikor felvetik, milyen kár volt bezárni, mert helyettük olyan vállalkozók és olyan építési cégek jöttek a rendszerváltás után, akik ennek a színvonalnak a nyomába sem értek. (Én is jártam annak idején egészen új, alig 3-4 éves társasházi lakásban, ahol az ablakok már mind vetemedtek, az ajtók gyalázatosan keskenynek tűntek, a mennyezetet szinte el is értem lábujjhegyre állva, a vízvezeték pedig nem ott futott a falban, ahol a műszaki rajzon szerepelt.) De ez már történelem, nem az az érdekes, mit hoz a múlt, hanem hogy milyen a jelen, vagy milyen lesz a jövő.
Ez az utca, a Derék, nem rövid, s nem is kevesen lakják, egy kisvárosnyi ember él itt. Fiatalok és idősek, nyugdíjasok és gyerekek, kutyák, madarak. A Tócóvölgyben békák is akadnak, néha nagy, komoly nyulak futnak be a játszótérre, a fák ágain madarak énekelnek. Egy-egy szombat reggel nyaranta olyan, mintha nem is panelben ébrednél, hanem erdős vidéken, valami falusias pihenőövezetben.
Fotók: Löki Viktor (Streets of Debrecen)
A szerző, Szénási Miklós saját fotói a Derék utcáról:
