Áfra János költő és a Híd utca melletti névtelen sikátor
Mikor Löki Viktor felvetette, hogy látogassuk meg együtt a kedvenc debreceni utcámat néhány fotó erejéig, erősen gondolkodóba estem. Nem mintha nem kapcsolódnának fontos élményeim a város számos pontjához, hiszen másfél évtizede koptatom a helyi utakon a talpamat, egészen a legutóbbi időkig mégsem volt olyan hely, amelyre azt mertem volna mondani: ez a legkedvesebb.
Néhány éve a Nagyállomás környékén élek, és az elmúlt hónapokban a koronavírusjárvány miatti óvatosságból egyre inkább igyekeztem elkerülni az embereket, így amikor az egész napos gép előtt görnyedések ellensúlyozására egészségügyi sétákra indultam, keresni kezdtem azokat a közeli városrészeket, ahol kevesebben mozgolódnak, ahol nyugodtan el lehet időzni kicsit, akár a számomra kedves emberek társaságában is, ha épp kisüt a nap két tavaszi hóvihar között. Az ilyen bóklászások közepette vetődtem a kis névtelen sikátorba a vasútállomás fölött átvezető híd tövében.
Azóta rendszeresen átsétálok a sínek felett átívelő hídon, egy lépcsőn le ebbe a kis házak nélküli zugba, aztán végig a fej felett futó csövekkel tarkított Híd utcán, és tovább, ki arra a tisztásra, ahol egy kis felújított kápolna tövében régi temető maradványai közt találja magát az ember. Mi tagadás, mostanság ez vált a kedvenc menekülési útvonalammá a zavarba ejtő online időtlenségből.
A város indusztriális tereinek felfedezése reményében indultunk meg erre Tóth Kinga experimentális költő, performerrel, majd Juhász Tibor ezen az útvonalon mozogva ajándékozott meg friss kötete, az Amire telik egy példányával, rögtön a megjelenés utáni napokban, ugyancsak itt sétálgatva beszélgettünk Kovács Edward költővel lassan remélhetőleg szintén a kiadás közelébe kerülő kéziratáról. Nem sokkal később úgy alakult, hogy az Ég, tiszta című szövegem felhasználásával készülő versvideót is részben ezen a környéken rögzítették Bodnár Kristóf és Péter Szabina filozófus-képzőművészek (Blanche the Vidiot), Gyöngy Dániel barátunk hathatós közbenjárásával, valamint egy szelektívezés után a kedvesemmel is megfordultunk erre.
Az elmúlt hetekben tehát sokszor áthaladtam ezen a kis sikátoron, amely a megelőző tizenöt évben észrevétlen maradt előttem, így mikor a késlekedésem után Viktor újra rákérdezett, sikerült-e kigondolni, mi legyen a fotózás helyszíne, már világos volt, hogy ide kell jönnünk, erre a „nem hely”-re, amely utca is meg nem is, otthonná is válhat, meg nem, névtelen is meg nem. Erre a mindenen kívüli és mégis központi helyre, ahonnan néhány méterre összefutnak a vasútvonalak, megpihennek a vagonok, majd újra nekiindulnak.
Egyetlen ház sincs e zugban, de tudni lehet, hogy régebben a hajléktalanok menedékéül szolgált a hely. Igaz, ma már kevésbé mernek a belvároshoz ennyire közel tanyázni. De a tinédzserkori bandázások, peremre szorult, titkos üzérkedések ideális helyszíne is ez a rejtekező átjáró, ahol a helyi köztéri művészek na meg az önjelöltek következmények nélkül kísérletezgethetnek a különféle felületeken – a funkciótlan totemoszlopokon, amelyek régen hatalmas csöveket tarthattak, a híd tartószerkezetén, a vasúti sínektől elválasztó betonkerítéseken. Egy falatnyi Berlin. Te jó ég, mennyi lefojtott lehetőség van ebben a kis nevenincs sikátorban.
