Én és a Vásáry István utca
Hatéves koromban, az általános iskola megkezdése előtt költöztünk egy Vénkerti tízemeletes panel negyedik emeletéről a belvárosi Ságvári Endre (ma Vásáry István) utca egyik kétemeletes, gangos bérházának első emeletére. A szüleim, én és a két testvérem. Nem emlékszem, milyen volt a költözés, hogyan hatott rám az új környezet, gyerekkori emlékeim a panelben töltött évekből szinte egyáltalán nem maradtak, olyan, mintha világéletemben itt, a Vásáry István utcában éltem volna. Nem tudtam akkor még semmit arról, ki volt az utca névadója, Ságvári Endre (az illegális kommunista mozgalom tagja), sem arról, ki volt az a Vásáry István (Debrecen egykori polgármestere, amúgy Vásáry Tamás zongoraművész, karmester nagybátyja), akire a rendszerváltás után átkeresztelték az utcát. Érdeklődésem – ha már az utcánkról volt szó – leginkább a szomszédunkban állt cukrászüzemre és a szemközti ház belső udvarán található játszótérre korlátozódott. Apropó, cukrászüzem. Sokan még mindig ezzel és az utca sarkán álló épületben működő rendőrséggel azonosítják az utcát. Vásáry??? Ja, ahol a cukrászüzem volt, ugye? Igen. Meg ahol a rendőrség van a sarkon? Igen.
Emlékszem, kisiskolás koromban mindig irigyeltem azokat az osztálytársaimat, akik együtt indultak haza iskola után, mert egymáshoz közel, az Újkerti lakótelepen vagy épp egy Sestakerti panelban laktak, míg én mindig más irányba, a belváros felé indultam. Akkor még nem tudtam, mennyire más hatással van az emberre egy paneltömbökkel teli lakótelep és egy századelős bérházakban gazdag belvárosi közeg. Ma már tudom, sőt, büszkeséggel tölt el.
Büszke vagyok, hogy olyan helyen élek, ahol, ha kinézek az ablakon, Art Deco épületeket látok. Itt ebben az utcában lakott ugyanis az a Sajó István, aki a magyarországi Art Deco megkerülhetetlen alakja és akinek nevéhez olyan debreceni épületek kötődnek, mint a Hatvan utca 6. szám alatti izraelita bérház, a régi Nagyerdei Stadion, a Nagyállomás héjszerkezete, vagy éppenséggel a Vásáry István utca 6. szám alatti Art Deco bérház, ahol ős élt és ahol még ma is a lánya lakik, akit a környéken mindenki csak a „Sajóbabi”-nak hív.
Büszke vagyok arra is, hogy a mi lakásunkban élt gyermekkorában Békés Itala, Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő, aki jó pár évvel ezelőtt egyszer csak betoppant a házunkba (épp Debrecenben játszott a Nyári Színházi Estéken) és szerette volna megnézni a lakásunkat, mert mint akkor megtudtuk tőle, ott lakott gyerekként. (Még szerencse, hogy a testvéreim otthon voltak és a többi lakóval ellentétben pontosan tudták, ki az a Békés Itala.)
És persze büszke vagyok arra is, hogy több mint hatvan éve itt, a Vásáry István utcában él a családunk, akik közül, sajnos, már alig élnek. Emléküket őrzik azonban a falak, a lakók, a családi anekdoták és fotók, többek között az a nagyapám által készített filmtekercs, amit nagymamám halála után találtunk meg és aminek kockáin apukám és a húgai azon az erkélyen bohóckodnak kisgyerekként, ahol most én állok rájuk emlékezve.
Fotók: Löki Viktor / Streets of Debrecen /
