Burai Árpád rádiós újságíró és a Nagyerdei körút
Nagyerdei gyerek vagyok. A Simonyi úton nőttem fel, egy lépésre az erdő kapujától. Evidens lett volna, hogy választásom is a legendás huszárezredesről elnevezett útra essen, aztán némi hezitálás után mégis a város egyetlen körútja, a Nagyerdei mellett döntöttem, ugyanis ez a közel 4 kilométeres gyűrű öleli körbe gyermek- és kamaszkorom megannyi fontos helyszínét.
Békás-tó, Nagyerdei Stadion, Víztorony, Csónakázó-tó, Oláh Gábor utcai focipályák, ill. a Stadion, „Jubcsi”, Állatkert, Vidámpark, Strand. Impozáns névsor.
A parkerdő lombos fái alatt tanultam meg biciklizni, ide jártunk szüleimmel piknikezni, később a Békásnál „bandáztunk” a haverokkal. A régi fahídról szárazjeget dobtunk a tóba, pecáztunk, és egyszer a „nagyfiúk” belöktek a vízbe. Na, az nem esett jól. Az egyik erdei kanyarban történt életem legnagyobb kerékpáros esése. Fél arcomról lehorzsolódott a bőr. A kék színű öntöttvas kútnál lemostam a vért, hazamentem és Metallica pólóban lefotóztattam magam édesanyámmal. A Nagyerdei Stadionba kezdtem el édesapámmal meccsre járni. Ki nem hagytam volna egyetlen DMVSC bajnokit sem, ha mégis erre kényszerültem, akkor a depresszió környékezett. Manapság már könnyebben feldolgozom, ha nem lehetek ott egy mérkőzésen…
A Csónakázó-tó jegén télen koriztunk, tavasszal és nyáron pedig eveztünk, vízibicikliztünk.
Az Oláh Gábor utcai focipályákon éjjel-nappal rúgtuk a bőrt, ahogy a Jubileumi játszótér gyökerekkel szabdalt betonján is. Nyaranta 3-4 cipőt használtam el, a plezúr alaptartozék volt, „aki játszik, ide mászik”. A Jubcsi dombja már hegynek számított, a játszótér közepén álló épület meredek tetejéről pedig életveszélyes módon futottunk le.
Az „Oláh Gabin” 1993-tól játszotta bajnoki meccseit a Loki, a csapat történetének aranykora is ehhez a pályához köthető. Micsoda meccsek voltak…
Ha össze lehetne számolni a kilométereket, amelyeket gyalog vagy kerékpáron a városnak ezen a részén megtettem, az kiadná a Föld-Hold távolságot.
Az elmúlt évtizedekben az említett helyszínek jelentős mértékben megváltoztak, átalakultak. A Jubileumi játszótérből Ötholdas Pagony lett, a Csónakázó-tó eltűnt (a bontásnál megszereztem a felirat betűit), a Víztorony az egyik legjobb szórakozóhely lett, a Strand és a Békás környéke is megszépült, a Stadionról nem is beszélve. A régi, néhol ütött-kopott arculatát nagyon szerettem, ugyanakkor a megújult részeiben is otthon érzem magam.
Nemcsak a múlt emlékei, hanem a jelenem is ezer szállal köt ide, hiszen a munkahelyem is a körúton található, a feleségemé szintén, szüleim a Simonyin élnek, a fiam is ide jár oviba, ott vagyok a Loki meccseken és alkalmanként a Víztorony koncertjein is.
„Az én zónám”- szoktam mondani. Laktam már több helyen a városban, pár éve pedig Ebesen él a családunk, de ez a lényegen nem változtat, nagyerdei gyerek vagyok.
