Molnár Attila idegenvezető (Év Idegenvezetője 2017) és a Gyöngyösi utca
A Gyöngyösi utca az én személyes történetem.
Anyai nagyszüleim 50 éven keresztül lakták a 6. szám első emeletét, ahol egy emberöltőn át zúgott Nagymamám varrógépe. Hullott a férc, gurultak a gombostűk és ma is emlékszem a Pramo és Burda divatlapokra a nappaliban. A spájzban sokáig egy békebeli Szaratov hűtőszekrény duruzsolt, a fürdőszobai bojler gyakorta rakoncátlankodott és a nagyszobai falba mélyesztett, betapétázásától titkos szekrényben pihentek szépen átkötve a hadifogságból küldött, megsárgult levelek. A drótüveges franciaerkélyről jól le lehetett kiabálni a két házsor között összesereglett gyerekhadnak, akiket a Bagolyvár megmaradt konok villájából gyakorta utasítottak csendre és üldöztek el a zsémbes háziak.
Akkoriban még ifjú magoncok voltak azok a platánok is, akik mára már gyökérzetükkel huppanósra túrták az aszfaltot a hátsó parkolóban. A nyolcvanas években rendre ott állt Papa Zsigulija, aminek a műanyag műszerfal illata semmilyen más autómárkával nem volt összetéveszthető. Így az sem véletlen, hogy az első saját gépkocsim egy veteránkorba hajlott ezerkettes lett.
Óh, a boldog családi karácsonyok össznépi emléke, a húsvéti locsolások vidámsága és azok az ebédek, amikért a menzát otthagyva egyenesen odarohantam a suliból! A középső lépcsőház kukatárolójának kulcsa, a pince rejtélyei és a bejárat előtt szervizelt Skolnyik biciklim préselt papír nyerge mind-mind emlékké szelídült az elmúlt korok alatt. A sarkon a konzervgyár zöldséges pavilonja gyorsan asszimilálódott az őt ölelő urbánus közegbe.
A tömb északi oldalában szovjet katonai gépállomás működött, ahol Gyuszika bácsikám suttyomban folyton gázolajat boltolt a kapussal. Istenem, milyen sudár eperfák nőttek a Vörös Hadsereg bázisának kerítésénél! Azokról lakmározni és a járdára hullott, ragadós termésekben tapicskolni kevesek kiváltsága volt! Ma már pálinkának főzetném ki a jussot, de erről a Zil-garázsok helyén felhúzott társasház jelenlegi lakói vajmi keveset tudhatnak.
Ez lesz a sorsa a szépemlékű Egyetem Presszónak is, aminek helyén aktuálisan több emelet mély építési gödör éktelenkedik. Az értékes telekre felhúzott luxusapartmanok külföldi diákjai hallomásból még megoszthatják a történetet, amikor e letűnt kávéház teraszán vastag falú konyakos pohárból szürcsöltem a burzsoá Coca-Colát és a koffeintől megrészegülve szilánkosra haraptam a matériát a tejfogaimmal.
A legendás Hétemeletes toronyház irányában állt a leengedett baljában puskát tartó, jobb kézfejét csupaszon ökölbe szorítva, magasba emelő Tanácsköztársaság emlékmű figurája. A sugárút szigetére állított Proletár szobrot a népnyelv vicces egyszerűséggel Légykapónak csúfolta. Az 1990-ben daruval szétcibált torzó talapzata csizmaszárban kiszakadt és a poén kedvéért egy ismeretlen szerző másnap festékszóróval feliratozta. Élénken emlékszem erre a két szóra: Tisza cipő.
Ez tehát ez én történetem a Gyöngyösi utcából. Viszlát Debrecen!
Fotók: Löki Viktor / Streets of Debrecen /
