Szoboszlai Lilla muzeológus és a Nagyerdő
Pillantás a Kohászüdülő tetejéről!
Előre bocsátom, hogy nem vagyok debreceni, és az itteni életem mindössze 15 évre tekint vissza. De 7-8 évesen már nyaraltam a Nagyerdőn (és nem Nagyerdőben!), a Schmidt Tibor nevével jegyzett, modernista szellemet idéző épületben, a valamikori Kohászüdülőben. Erről a pár napról néhány pillanatkép, egy-egy emlékmorzsa a mai napig élénken él bennem. Hogy, hogy kerültünk oda, fogalmam sincs, mert a szüleim nem voltak kohászok. Kisgyerekként lenyűgözött az akkor még alig néhány éve épült monstrum háromszög alakja, tízemeletnyi magassága és a tetejéről elénk táruló látvány.
A tetőteraszról a Nagyerdő felé nézve kis pontnak látszhatott alant a csupa beton Csónakázótó és Újvigadó, kelet felé a fák között a Sajó István tervezte stadion, távolabb Borsos József Ravatalozójának lila Zsolnay cserepe, észak felé a víztorony gombafeje, attól balra a fák között a historizáló stílusú klinikatelep, az árnyas, Vári-Szabó Tibor által 1932-ben tervezett stranddal és a fürdőházból lett Régi Vigadóval. Vajon látszódott-e a magasból, észak-nyugat felé az egyetem főépületének hatalmas neobarokk tömbjének a teteje? Mindaz, ami a Nagyerdő tölgyes lombjai között innen fentről észak felé kelettől nyugatig látszott, az Debrecen 20. század eleji nagyszabású városfejlesztésének az eredménye volt.
Majd’ negyven évvel később „gyüttmentként” költöztem az akkor már Hotel Nagyerdő nevet viselő épülettől légvonalban úgy kétszáz méterre. Akkor tudatosult bennem, hogy valójában egy üdülő övezetben lakom, mégis bent, a városban. A gyermekkori nyaralóhely emléke a tízemeletes üdülővel idővel összezsugorodott, és közelebb került a belváros is.
Amíg Luca lányunk kicsi volt, nap mint nap itt tologattuk, aztán jártunk a „Békásra”, később arrafelé kerékpároztunk, görkorcsolyáztunk, kavicsot vagy falevelet gyűjtöttünk, sétáltunk a kutyával, jártunk az állatkertbe. A hétköznapok része lett a Nagyerdő tölgyese, a Jubileumi játszótér, a Simonyi út hársfasora, a favázas, lakatlan villák a Medgyessy sétányon, amiknek ablakai mögé az alig totyogós Luca gyakran képzelt történeteket, Melocco Miklós Ady-szobra pedig ideális búvóhely volt a számára. Ő még a lepusztult Békás-tó lépcsőjéről fogta ki a halakat, de kamaszként már jobban örül az új parknak. Még látta romjaiban a Csónakázótavat, aminek a helyén ma szökőkút és park van, és tudja, amit szerintem kevesen, hogy ez a II. János Pál pápa tér. Neki már a Nagyerdőnek ez a része a Campus Fesztivált, az új stadion futópályáját, a hiperszuper strandot jelenti. Ő már nem csodálkozik rá a változásra – itt nőtt fel. Ő már ott van otthon, ahová én gyerekként Miskolcról még nyaralni jöttem. Szerencsés gyerek.
