Mercs Emese cukrász, a Mákvirág Cukrászda tulajdonosa és a pallagi erdei sétány
Amikor Nóri felkérése érkezett ősszel, hogy lenne e kedvem bemutatni a kedvenc utcám, egyből a Nagyerdő, és ez az erdei útvonal jutott eszembe. Aztán elvetettem az ötletet, mondván, ez nem is utca… ehhez a részhez nem is kötnek kifejezetten mérföldkövek, emlékek. Járt az agyam, inkább választom a Mikszáth utcát, ahol felnőttem, vagy a Szepesit, ahol most élek, vagy a Bartókot, ahol dolgozom. Esetleg, ahol a kedvenc épületeim vannak, Csigekert, Tégláskert, Homokkert. Szívesen járok bármerre Debrecenben, szeretem a belvárosi nyüzsgést, a régi házakat, műemlék épületeket. Imádok itt élni, a városhoz köt minden: szülők, család, gyerekek, barátok, iskola, munka.
Mégis, gondolatban mindig visszakanyarodtam az erdőre, a pallagi erdei sétányra. Hiszen az utóbbi években mindig erre vezetett az utam, ha szerettem volna kicsit kiszakadni a mókuskerékből, vagy ha csak szimplán a természetben szerettem volna lenni. Hogy úgy mondjam, visszaállítani a hétköznapok pörgése által kibillent lelki egyensúlyomat.
Aztán október végén beütött a krach… egy komoly térdsérülés, ami hosszú időre kvázi ágyhoz láncolt, hetekig szinte ki sem tudtam mozdulni otthonról, az erdei sétáimat hosszú időre elfelejthettem. Nem jöhettem ki, amikor akartam, ha csak a fejemet szellőztettem volna ki, és nem jöhettem, hogy átmozgassam tagjaimat. Nem jöhettem hallgatni az erdő csendjét, a madarak csicsergését, nem jöhettem betelni az őszi erdő látványával, nem csodálhattam a rozsdaszínű faleveleket, nem várhattam a fák között lemenő nap látványát. Nem kutathattam a sűrűben elsurranó nyuszik vagy őzek (netán vaddisznó :D) után. Nem jöhettem csapot-papot hátrahagyva sétálni a hóesésben, nem érezhettem, ahogyan ropog a hó a talpam alatt, és nem jöhettem, hogy beszívhassam a téli erdő friss, semmihez nem hasonlító illatát. Nem jöhettem… Közhely, de ekkor döbbentem rá, valójában mennyire fontos nekem ez a hely… Már-már spirituálisan vonz…
És az emlékek? Kiderült, mégis vannak!
Kamaszként először átbiciklizni az erdőn, amikor a szívem a torkomban dobogott, annyira féltem, hisz nem aszfalton, hanem az erdőben tekerek, igen, volt bennem félelem, és jaj, ha anyáék megtudják… tehát bátorságot tanulni.
Később, az első próbálkozások a futással, az első kilométerek, aztán kedvet kapva tovább edzeni, és elhatározni, hogy legyen akkor 10 km… aztán megcsinálni… ezzel is kitartást tanulni… aztán lemondani a hosszabb távokról, elengedni az egészet, mert bármennyire szeretném, nem nekem való, számomra túlságosan sérülésveszélyes… ezzel pedig az elengedést tanulni. Hogy előfordul, hiába akarom, nem szabad erőltetni. Pont.
Aztán hosszas séták a kutyával… felfedezni vele minden kis ösvényt, keresztutat.
Barangolás és beszélgetések barátnőkkel tavasszal, beszívni az akác- és bodzavirágok bódítóan tömény illatát…
Az első találkozás egy konda vadmalaccal (szerencsére a mama már elment, és szerencsére biciklin ültem).
Rengeteg fotó, insta story, emlék…. fotók a természet színeiről: zöld, sárga, bordóba hajló színárnyalatokkal teli hátterek. Fák közül kikandikáló napsugarak, virágok. Fotók futótárssal, barátnővel, kutyával, és egy óriási hóemberrel…
Szerintem sokan nem is tudják, milyen csodaszép természetes zöldövezet vesz minket körül. Rohamtempóban modernizálódik körülöttünk a világ, s nem vesszük észre, hogy egyre távolodunk a természettől. Csak ülünk otthon, a kocsiban, munkahelyen. A technikai vívmányok rabjai vagyunk, és nem értékeljük a növények és az állatvilág sokszínűségét. A fotózás alkalmával nagyon jót beszélgettünk Viktorral, fákról, gombákról, fűszernövényekről, virágokról, mókusokról, rigókról, de a méltán népszerű pallagi pékség kapcsán még a kovászolásról is. Közben egy jót sétáltunk. Megállapítottuk, ez a hely minden évszakban, de minden séta alkalmával is más arcát mutatja, amit érdemes felfedezni. Érdemes lenne visszatalálni a természet adta harmóniához, hiszen mélyen belül bennünk gyökerezik ez a kapcsolódás, a lelkünk és az anyatermészet között. Én nem csodálkozom, hogy nekem ez a hely a relax, a feltöltődés, ha rövid időre magam mögött szeretném hagyni a nyüzsgést. És itt van, el sem kell hagyni érte a várost.
Most így visszaolvasva, azt hiszem, ismét bebizonyosodott, hogy az első gondolat mindig az igazi… és amikor valamit nem kaphatunk meg, nem élvezhetjük a ránk gyakorolt hatását, akkor érezzük igazán, mennyire fontos nekünk. Szerencsére a térdem már gyógyult annyira, hogy ismét bírja az erdei sétákat.
Sok-sok szeretett helye van a városnak, amelyek közül nagyon nehéz választani…. de egy biztos: számomra az egyik legkedvesebb helye Debrecennek a pallagi erdei sétány.
