Horog Máté szociális szakember, a City-Legends.Com létrehozója, alkotója és a „keleti végek”
Többször gondolkodtam már azon, Debrecen mely pontjáról mondhatom el azt: kedvenc. Most, amikor erről írok, rájövök, hogy több szempontból is nehéz ezt megválaszolnom. Az egyik, hogy az előttem „felszólalók” már említettek olyan utcát, városrészt, amely akár az én (egyik) kedvencem is lehetne – sőt, részben ez így is van. Másrészt mostanság sokat kutakodom a Nagysándor-telepen, így pillanatnyilag nagyon közel áll hozzám ez a régi, méltatlanul mellőzött, számtalan kinccsel bíró, ugyanakkor a mai napig a közgondolkodást erősen megosztó városrész. De most nem tartok „kortesbeszédet”.
Választásom arra az utcára, az azt körülölelő területre esett, amelyet nem szoktam „első körben” mutogatni. Azért nem, mert az amúgy is sok rétegű, magát nem mindig könnyen adó városunknak erre a pontjára különösen igaz ez, s azért sem, mert ez mélyebb, személyesebb „ügy”. Gyermek- és ifjabb korom illatai, gondolatai s tapasztalásai nyomán járunk-kelünk most.
És tulajdonképpen hol is járunk? A Hajnal utcán, valamint a Baross, a Nap és a Zöldfa utcákon, röviden összefoglalva: a Kandián. Ez a terület valaha része volt a „keleti végeknek”, itt (is) húzódott az egykori városfal-városárok, de Szabó Magda: Kiálts, város!-ában is igen jelentős szerepet kapott a Kandia utca és a görög kereskedők csoportja… Az egyik helyi internetes újság pedig két cikket szentelt a városrész bemutatására.
A Hajnal utcához nekem nem a hatalmas forgalom, foghíjtelkek, málló falú, lehúzott, rozsdás, rolós üzletek képe, hanem személyiségformáló, gyermekkori emlékek kötődnek: itt működött az egykori pékség, ahol nagypapámtól mindig kaptam egy Túró Rudit, itt serénykedett az idős cipész, vastag szemüvegével, s itt áll mai napig családunk egyik háza. Része a várost körülölelő, békebeli hóstáti negyednek. Az utca neve ráadásul – legenda alapján – a debreceni természetközeli gondolkodásban a napfelkeltéhez köthető.
Ha pedig beljebb megyünk, a Baross utcán még mindig látható az egykori buszmegálló helye, ahol a 9-es buszra felszállva egyenesen a Biczó István kertbe mentünk. Akkor még élőbb volt a régi hagyomány: a belvárosi, „polgári” lét társult egyfajta „földműves” életformával. A zártkert számomra a mai napig biztosítja a „falusi” értékeket, érzéseket, így megélhetővé válik a mezőváros és a „debreceniség” modernkori változata.
A Nap utcán sétálva elkaphat minket a századforduló diszkrét bája, mintha látnánk is a villamost, amely itt kanyargott, csilingelt az eklektikus, műemlék „jellegű” házak között.
Sétám és elmélkedésem következő állomásán szükséges megemlíteni az egykor volt kiskocsmákat, vendéglőket, így például az Arany Koronát, amelyben néptáncosokból álló törzsközönségének is hála, táncestélyek és táncházak várták hetenként az érdeklődőt, bár ennek sajnos már több, mint egy évtizede. Egykori tulajdonosa(i), dolgozó(i) azonban azóta sem pihennek: nevük és úttörő munkásságuk nyomán is kezdődött a mostanság „trendi” elnevezésű debreceni gasztro-, kocsma- és kávéházforradalom – ennek eredményeként népszerű helyek alakultak a Hal közben, a Csapó utcán, de a közeli, első macskás kávézó létesítése sem elhanyagolható.
Még bőven ki lehetne térni a város első biopiacára, az első szabaduló szobájára, a mai napig működő „nudibárjára”, az idővel és az átalakításokkal szemben az egyik legtovább farkasszemet néző kockakő burkolattal rendelkező utcácskájára (amelynek lerakásában az őseim is közrejátszottak és amely burkolat egy példánya „magángyűjteményemben” pihen), az egyik legjobb pizzázójára és a közösségi terére, „igazi romkocsmájára”. Ez utóbbiak példázzák azt is, hogy nem csak a nosztalgiázásnak van itt ideje, sőt!
Végül, hogy miért is lett A kedvenc?
Amikor néhány évig nem laktam itthon, egy júliusi-augusztusi napon egy illat váltotta ki addigi legnagyobb honvágyam: a „Kandiában” is magasodó fák sárga, sokak bosszúságát (is) kiváltó virágának illata.
Fotók: Löki Viktor (Streets of Debrecen)
