Mercs János színművész és a Kút utca
A Vénkertben voltam kisfiú, aztán kilenc évesen a Kincseshegyre költöztünk. Mikor már a panelprogramot kezdtem megszokni, ledobtak a Liget térre. Na jó, nem dobtak, engedtek. Pozitív érzések fűznek mindkét városrészhez, de a „kedvenc utca” mégsem ezeket hívja elő bennem, hanem amit már én választhattam lakhelyemül. (És persze amit a lehetőségek engedtek.)
Mindig a régi városfalon belül szerettem volna lakni, mégis egyre kijjebb megyek. De itt, az első saját otthonomban, azért közel voltam ehhez a vágyhoz.
Ahogy telik az idő az emberrel, egyre több réteg rakódik az utcákra. Burkolat, gondolat. Saját emlékeihez tapadnak mások nyomai. Nekem a lakótelephez Hajdu Szabolcs képei, az óvároshoz Térey. Hogy a régi nagyokról most ne is beszéljünk.
Ilyen gyönyörű, hosszú utca, ami így öleli a belvárost a göcsörtös fáival, nincs még egy. Megnyugtat. Emberközeli. A sokféleségét is szeretem, hogy van rajta százmilliós villa és van szuterénlakás. És társas ház, cívisház, modern ház, parasztház, házrész. Egyiknek omlik a fala, a másik előtt kamera figyel rád. Van iskola és foghíj telek. Van százéves épület és van két hónapos.
Itt már sok ember, sok generáció kereste, hogyan kell élni. Butaság, de ez valahogy igazolja az én életemet is. Mintha azt mondaná az utca, hogy nyugodtan kereshetem én is.
A ritmus is más volt itt. Nem csak, mert fiatalabb voltam, de itt gyalog vagy biciklivel jártam. Más zene megy az autóban vagy a buszon, mint amikor a lábad visz. És másokkal találkozol. Megállsz, beszélgetsz. Biztosan megszoknék egy új házat is, de nekem ezek a régiek az igaziak. Persze, nincs olyan, hogy igazi és tudom, itt is vannak újak is. Mindenesetre szerintem ez egy szuper hely. Az utca neve: Pál Kút
