Simon Zoltán tolmács-szakfordító és a Csigekert
Már több hónappal ezelőtt örömmel igent mondtam a felkérésre, hogy írjak kedvenc utcámról, de minél többet gondolkoztam rajta, hogy melyik is a számomra legkedvesebb közterület Debrecenben, annál inkább elbizonytalanodtam. Alighanem a bőség zavarától és a sok friss benyomástól is nehéz választanom, ugyanis a város 1863 utcájából 1327-ben jártam egészen biztosan az elmúlt év során. Tavaly májusban, még a pandémia első hulláma alatt fogtam bele abba, hogy kerékpárral végigjárjam Debrecen összes utcáját (és persze útját, terét és közét is).
Hetente egy-két alkalommal igyekszem megcélozni egy városrészt az Akadémiakerttől a Zsibogóig, és végigbiciklizem az utcáit. Persze némelyiket szükségszerűen többször is – gondoljunk csak bele, hogy például egy zsákutcán nem is lehet csak egyszer végigmenni – így aztán egy-egy etap az oda- és visszaúttal együtt akár 40-50 km is lehet. Nem sietek: nézelődöm, nosztalgiázom, rácsodálkozom dolgokra és persze fotózok. Aztán amikor hazaérek, akkor kutatgatok még egy kicsit hozzá, mindennek (fotók, benyomások, helytörténeti kutatások, érdekességek) a végeredményét röviden megírom és közzéteszem – egyelőre még csak a magam és Facebookos ismerőseim örömére.
Célom mindezzel a nyilvánvaló testmozgás mellett saját városom jobb megismerése, egy majdnem ötven éve ismert kirakós játék darabjainak összerakása, de egyszersmind az is, hogy dokumentáljam mindazt, amit Debrecen 2020-21-ben jelent. A „maradandóság városa” egyszersmind egy dinamikusan fejlődő település is, ami egyszerre őriz meg sokat az évtizedekkel, akár évszázadokkal ezelőtti múltjából, ugyanakkor egyes részeiben hihetetlenül gyorsan változik is.
Debrecenben születtem és – négy évnyi doktori képzés és tanítás kivételével az USA-ban – mindig is ebben a városban éltem, így egy lassan fél évszázada tartó „szerelmi kapcsolatban” állok ezzel a várossal. Bár az évtizedek során – ahogy most összeszámoltam – kilenc különböző helyen laktam, valahogy úgy alakult, hogy ezek mindig a város nyugati oldalán, legalábbis az egyes villamos vonalától nyugatra voltak. Éppen ezért az elmúlt hónapok „kirándulásai” a Júliatelepre vagy a Biczó István-kertbe sok újdonságot, köztük rejtett szépséget is megmutattak számomra a „keleti végeken” is.
Most mégis egy olyan környéket választottam, ami valamelyest gyerekkoromba visz vissza, még akkor is, ha pontosan ebben a városrészben nem is éltem soha. Vénkerti gyerekként a 80-as évek elején gyakran jártunk ki a Csigekertbe, a Honvédtemetőbe és a környező utcákba. Emlékszem, hogy kisgyerekkoromban gesztenyét szedtünk itt, amiből aztán fogpiszkálókkal állatfigurákat késztettünk. Néhány évvel később a barátaimmal is sokat sétáltunk erre, és nagy beszélgetések helyszíne volt ez a környék. Máig visszarepít a gyerekkoromba, amikor megérzem a friss kenyér illatát a Böszörményi út és a Hősök útja kereszteződésénél levő sütődénél (a „kenyérgyárnál”, ahogy akkoriban hívtuk).
Ha idegen városban járok, a mai napig szívesen sétálok egyet a helyi temetőben, és ezt minden bizonnyal a „Hősök temetőjében” tett egykori séták is inspirálják. A temetőt néhány éve szépen rendbehozták, az 1848/49-es szabadságharcban és a két világháborúban elesett katonák – köztük több ezer külföldi – sírjai a maguk nemes egyszerűségében gondolkoztatnak el a világtörténelem folyásán. A Mauzóleum épülete és az előtte található Haldokló oroszlán szobra – amely a Lánchíd oroszlánjai alkotójának, Marschalkó János szobrászművésznek a műve – szintén kedvenc helyeim közé tartoznak. A környékbeli utcák közül a legkedvesebbek számomra talán a temető mellett haladó, gyönyörű fákkal szegélyezett Bölcs utca, valamint a Csigekert utca, ahol manapság is heti rendszerességgel járok, amióta elkészült a kerékpárút. Bár soha nem laktam a Csigekertben, szívesen tenném, vagy ha erre már nem is kerül sor, akkor időről időre eljövök ide egy kicsit emlékezni és feltöltődni.
Fotók: Löki Viktor (Streets of Debrecen)
A szerző, Simon Zoltán saját felvételei a Honvédtemetőről:
