Váradi Zoltán, természetbúvár, a Természettár vezetője és a Simonyi út
Vannak helyek, ahova jó visszatérni. Házak, melyekbe jó bemenni. Utcák, melyeken jó végigsétálni. Debreceni vagyok, itt nőttem fel, ma is itt élek a cívisvárosban, a Kálvinista Rómában. Tucatnyi olyan épület, park, fa, eldugott kis zug van városunkban, melyek kedvesek számomra.
Ha utcáink közül választok, egyértelmű, hogy a Simonyi út. Ez az út egy igazi olvasztótégely. Van benne mindenből. A belváros felől érkezve, igaz, még a Bem téren, de a Méliusz a kultúra, majd az Atomki a tudomány, a régi villák egymásutánban a történelem, az út végén pedig semmi nem képviselhetné jobban a természetet, mint a Nagyerdő.
Ide jártam óvodába, ahol két csoporttársammal 5 évesen kidolgoztuk a tökéletes szökés tervét, mely szerint átjárót ásunk a kerítés alatt és miénk a féktelen szabadság. Sajnálatos módon porszem került a gépezetbe, és tervünk egy copfos áruló miatt meghiúsult, és mi a csodás májusi délutánt a szomszéd telek helyett a csoportszoba négy fala között töltöttük. Délutánonként, mikor szüleim értem jöttek, kis „zajcsik” biciklimen suhantam az árnyas hársak alatt. Ó, igen a hársak. Dupla sorban az út két oldalán. Csak ajánlani tudom mindenkinek, hogy virágzás idején az alkonyati órákban tegyenek egy sétát, üljenek le egy padra és élvezzék az illatmámort.
A körút felől indulva (mi mindig innen kezdtük) a Pálma akkoriban cukrászda volt. A lépcső mellett csavartfagylaltot adó masinériát működtettek és olyan pénzkazettát használtak, melynek tetején két plexiből készült lemez közötti résbe kellett a fémérméket becsúsztatni. Sokat járok ezen az úton, van mikor a villamoson ülve, vagy kerékpáron tekerve, de sétálva talán a legjobb. A Simonyi úton nem szabad sietni. A villák előtt elhaladva sokszor rám tör a kíváncsiság. Mindig szerettem volna benézni egy ilyen otthonba. Vajon mit rejtenek a tornyos padlások? Hogyan élhettek a boldog békeidőkben a tulajdonosok? Elképzelem, ahogy kiültek a teraszra, a hölgyek hímeztek, az urak pedig szivarozva újságot olvastak. A szakácsnők az alagsori konyhákban kapkodták a gőzölgő fazekakról a fedőket, miközben cselédek szaladgáltak föl-le a lépcsőkön, szabad pillanataikban pedig kerítéshez osontak és kicserélték a frissen szerzett információkat.
Persze ugyanúgy madarak repkedtek a fák lombsátrában és sünök kutattak a kerti bokrok aljában, mint most. Az első napsugarak előcsalták a bodobácsokat, a kertekben már nyílnak a hóvirágok, és lehet látni, hogy a tulipánok és nárciszok is napról napra erősödnek. Ha figyelmesen sétálunk, az egyik előkertben vadcitromfát is felfedezhetünk.
Szeretem ezt az utat. Ahogy végiggurul rajta a villamos, a széles járdákon sétálókkal, a házak körüli kertekben szorgoskodókkal, az illatokkal, az emlékekkel. A Géresi sarkon lévő társasház pincéjében volt egy díszállatkereskedés. Kisiskolásként minden pénzem itt költöttem el, halakra vagy madarakra, tengerimalacra vagy teknősre, akváriumra vagy állateledelre. Minden élőlényt gondos előkészülettel kellett hazacsempésznem, mert a szobámban lévő népes állatsereglet durrelli módon gyarapodott. Emlékszem, hogy iskolás koromban hányszor szaladtunk a megállóba éppen beérkező villamoshoz, és ugrottunk fel rá, miközben annak harmónikaszerűen csukódó ajtajai odazárták a táskánkat vagy kabátunkat. Amikor a “Debrecen védett fái” séták útvonalát terveztem, magam sem gondoltam volna, hogy a Simonyi úton szinte egymást érik a természeti értékek. Páfrányfenyő, magas kőris, virágos kőris, hegyi juhar, platán, és persze a Vigadó nyitásával egyidőben ültetett hársfasor.
A Simonyi út anatómiai szereppel is bír. Összeköti a városközpontot, azaz a szívet, a Nagyerdővel, a tüdővel.
